Buda Ernő (1921-2005) 1921. június 23-án Brennbergbányán született. Családjában öt generáción keresztül mindig voltak bányászok, akik a felvidéki bányavárosokban (Lőcse, Besztercebánya, Zólyom) tevékenykedtek.
1931-ben bekerült a soproni reálgimnáziumba, majd az Evangélikus Líceumba. Sopron társadalmi és kultúrélete, zenei gazdagsága hamar megérintette a minden iránt érdeklődő ifjút. Ifjú cserkészként nyelvtudásának csiszolása céljából bejárta Európát.
Érdeklődési köre egybeesett a családi hagyományok iránti elkötelezettséggel, és beiratkozott a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bányamérnöki Karára, ahol a Selmecről áttelepült neves professzoroktól szívta magába a tudományt, aktívan közreműködött az egyetemi diákság minden megmozdulásában, az Ifjúsági Kör munkájában. Még egyetemista volt, amikor kitört a világháború.
Brennbergben, majd a Magyarországhoz 1940-ben visszakerülő erdélyi területeken, később a „MAORT Üzemek a magyar kincstár használatában” nevű cég pusztaszentlászlói üzemében töltötte gyakorlati idejét.
1943-ban kapta meg bányamérnöki oklevelét. Szakmai pályafutását fúrómérnökként kezdte Nagykanizsán.
1944. év végén erős német katonai nyomás hatására a MAORT vállalat megkezdte értékes berendezéseinek és embereinek a Német Birodalomba való kimenekítését, amelynek ügyintézésében nagy szerepet szántak neki. Komoly nehézségek, kemény megpróbáltatások árán – Buda Ernő baráti kapcsolatainak is köszönhetően – sikerült a MAORT-vagyon jó részét egyben tartani és megmenteni.
Szakmailag egyre jobban elismerték, amit az is mutat, hogy taníthatott a fiatal népi demokrácia vezető elitjét képző un. Vörösakadémián, ahol tanszékvezetőnek is kinevezték. A Vörösakadémián számos, később magas beosztásba került olajipari kádert is tanított. Nagykanizsán az olajmérnök-átképző egyetemi tagozaton is tanított, ahol számos új barátot, tisztelőt szerzett.
1952-ben került Nagylengyelbe, ahol fúrómérnökként a hatalmas kőolajmező kútjainak kiképzésén túlmenően a felszíni létesítmények tervezésében és kivitelezésében is közreműködött. Munkáját nagy lelkesedéssel végezte, ahogy később leírta: „eltöltött a munka eredményességének öröm-mámora”.
1954-ben Mezőkeresztesre helyezték át, ott a keleti-MASZOLAJ fúrási munkáinak irányításával, a dunántúli munkamódszerek bevezetésével bízták meg. Munkálkodása idején kezdődött el az alföldi olajipari infrastruktúra kiépítése, a mai alföldi olajipar szervezeti kialakítása.
1956-ban, a forradalom idején üzemanyag-ellátási, munkásszállítási nehézségek és biztonságtechnikai okok miatt leállíttatta a fúróberendezéseket, ezzel elejét véve nagyobb műszaki baleseteknek, katasztrófáknak. 1957 februárjában letartóztatták több dunántúli munkatársával együtt. Súlyos megaláztatások és fizikai bántalmazások érték, statáriális bíróság elé állították, ahol a bíró kötél általi halált kért rá. Hat hétig volt siralomházban. Kivégzésének többszöri megjátszásával próbálták lelkileg és fizikailag is megtörni. A nehéz időszakban bűntudatának hiánya adott neki erőt a túléléshez.
1959-ben végre visszakerült a szakmába. Lovásziban rábízták az itt megalakuló rétegrepesztő munkacsoport irányítását, annak ellenére, hogy még mindig rendőri felügyelet alatt állt, mozgásában korlátozott volt. Boldogan végezte munkáját, örült az életnek.
1964-ben Nagykanizsára került az OKGT Dunántúli Kőolajfúrási Üzemhez, ahol operatív termelésirányítási, kitörés-megelőzési és biztonságtechnikai feladatok irányításával bízták meg.
1984-ben egészségügyi okok miatt a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalattól ment nyugdíjba. Egészségügyi problémáit – többek között a kitörések során elszenvedett hallássérülését – mindig nagy türelemmel viselte. Barátai sohasem tudták megakadályozni, hogy a betegágyánál is dolgozzon.
Neve országosan – és határainkon túl is – az olaj- és gázkutak kitöréseinek elhárításával vált közismertté. Műszaki tevékenysége legfontosabb területének a kitörésvédelmi és elhárítási feladatkört tekintette. Ő szervezte meg a magyar kitöréselhárítási mentőcsapatot, korszerű munkamódszereket, eszközöket dolgozott ki, gyakorlatokat vezényelt le. Számos hazai kitörés elfojtásában működött közre, ezek közül a legemlékezetesebb a nagy zsanai gázkitörés, ahol egy ország drukkolt neki, hogy minél hamarabb sikerüljön a kutat elfojtani. Számos külföldi kitöréshez hívták, hogy segítsen. Mindenütt hatalmas tekintélyt vívott ki magának és a magyar olajiparnak.
Kiemelkedő szerepe volt a gyakorlati szakmai oktatásban: meghívott egyetemi docensként oktatott a Freibergi Bányászati Akadémia Mélyfúrási Tanszékén, előadásokat tartott a Miskolci Egyetem posztgraduális tanfolyamain, a Kőolajbányászati Technikumban, szakiskolák továbbképzésein, vállalati továbbképző tanfolyamokon. Előadásait mindenütt kiemelt figyelem és kirobbanó siker övezte. Hallgatói rajongással szerették: amikor tudták, hogy ő lesz az előadó, megteltek a termek. A fiatalok ismeretanyagának bővítését mindig fontosnak tartotta. Nagy lelkesedéssel kapcsolódott be a fiatal olajipari szakemberek beilleszkedési programjába, remélve, hogy az első olajipari benyomásokkal felvértezve ők is majd szakmájukat szerető, a hagyományokat tisztelő szakemberekké válnak.
Számos szakmai tanulmányutat szervezett, többek között Erdélybe, Felvidékre. Több országban volt tanulmányúton, dolgozott az NDK-ban, Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban, az USA-ban, Algériában, Jugoszláviában, és még sok más országban. Hazajövetele után mindig hihetetlen precizitással dolgozta fel és tette közzé tapasztalatait. Számos ma is figyelemreméltó szakcikk, oktatókönyv, tanfolyami tananyag jegyzi nevét.
Angol, francia, német szakfordítóként szinte megszámlálhatatlan témában végzett fordítást. Tolmácsolása lenyűgözte külföldi partnereit, akiket meglepett, hogy több német nyelvjárásban tudott beszélni, de bírta az angol és a francia nyelvet is, és képes volt hosszú latin nyelvű szövegeket citálva színesíteni a beszélgetést, és partnerei gondolatait meglepően érdekes szakmai részletekkel kiegészíteni.
Nyugdíjba vonulása után újra kiteljesedett élete. Fordított, jegyzeteket készített, szaktanácsolást vállalt, oktatott, ahogy ő mondta „nyüzsgött”. Szakmáján kívül számos egyéb témában hívták előadások tartására: kiscserkészeknek, kertbarátoknak, nyugdíjasoknak, öregdiákoknak beszélt – mindenkinek érthetően – az olajbányászat történetéről, és kedvenc témájáról, a kitörésekről. Előadásai után a kisiskolások arról álmodoztak, hogy ők is olajosok, geológusok lesznek. De felkészülés nélkül tudott az egyiptomi fáraókról, a fákról, madarakról is beszélni. Aki őt hallotta, felejthetetlen emlékekkel lett gazdagabb.
Rendszeresen részt vett különböző civil rendezvényeken, büszkén viselve bányász-egyenruháját is. A magyarság sorsa és jövője mindig érdekelte, aggódott érte, de mégis optimista volt.
Rendkívül fogékony volt az újdonságok iránt. Akik fiatalon ismerték, tudták, hogy páratlan gyorsasággal kezelte öreg írógépét: jelentéseit mindig saját maga írta, sokszor már a kút melletti bódéban. Öreg fejjel tanult meg számítógépen dolgozni. Fiatalokat megszégyenítő gyakorlatra tett szert a gép kezelésében, mindig a legújabb megoldásokat használva.
Szakmáját rajongásig szerette, bízott abban, hogy az olajmezők sohasem halnak meg. De mindig felhívta a figyelmet arra is, a mai olajos generáció felelőssége, hogy ezért tennie, dolgoznia kell. Kiemelten fontosnak tartotta a műszaki emlékek gyűjtését, az írásos anyagok megőrzését is. Példát mutatva adta át hatalmas életművének rendezett, katalogizált dokumentumait, benne közel tízezer fényképet, diapozitívot a Magyar Olajipari Múzeumnak. Szoros volt a kapcsolata a soproni Központi Bányászati Múzeummal is.
Közösségi ember volt. Sikereit mindig annak a kollektívának tulajdonította, akivel együtt dolgozott. 1943 óta tagja, 1997 óta „tiszteleti tag”-ja az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. Az egyesületben végzett munkájáért megkapta a Péch Antal-, Zsigmondy Vilmos-, Sólcz Vilmos-emlékérmeket, kitüntették a Borbála-éremmel. Az egyesületi rendezvényeknek élete végéig állandó résztvevője volt. A bányászok hagyományos rendezvényein, a szakestélyeken – sörfogyasztás nélkül is, hiszen alkoholt életében soha meg nem ivott – felszabadultan nótázott, a komolypohárként, korsóavatóként elmondott bölcs és tanító szavait mindig öröm volt hallgatni. Kitűnő előadókészségének, magyaros, szép beszédének is köszönhetően számos rádióműsorban, filmben szerepelt, szakmája iránt végtelen elkötelezettséggel, ezzel sok embert nyert meg az olajipar barátjának.
Élete alkonyán is aktív, fáradhatatlan volt. Teljes szellemi frissességgel, legendásan példás udvariassággal szervezett, dolgozott.
Kitüntetései:
MUNKA ÉRDEMREND arany-fokozata,
EÖTVÖS LORÁND – díj,
MAGYAR OLAJIPARÉRT kitüntetés arany-fokozata,
HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT érdemérem,
KÖZTÁRSASÁGI ARANY ÉRDEMKERESZT.
Szűkebb pátriájában szerették, elismerték emberi nagyságát, szakmai tevékenységét, amit az is mutat, hogy Nagykanizsa megyei jogú város és Zala megye is díszpolgárává fogadta, megkapta a „Nagykanizsa megyei jogú városért” PRO URBE díjat. 2003-ban nagy örömmel vette át Sopronban gyémánt-oklevelét. Kitüntetéseit mindig úgy tekintette, hogy azt a „csapat” érdemelte ki, azt csak a „nyakamba akasztották”, mondta.
Amikor megkérdezték, hogy elégedett ember-e, azt válaszolta, hogy „egy mérnök sohasem lehet elégedett az elért eredményekkel, minden sikert egy következő eredmény lépcsőfokának kell tekinteni”. Tervei voltak, naptárjában sorakoztak az előjegyzett dátumok. A külföldi és hazai meghívásoknak sajnos már nem tudott eleget tenni.
Boldog és elégedett ember volt, aki büszke volt magyarságára, hazájára, családjára, befogadó lakóvárosára, ahol szerették, ápoló családtagjai körbevették, gondozták.
Élete utolsó éveiben még körbejárta mindazokat a helyszíneket, ahol családja és ő élt, tevékenykedett.
Úgy ment el, ahogy élt. Csendben és a rá jellemző bölcs nyugalommal, kiegyezve a világgal halt meg 2005. február 8-án Nagykanizsán, otthonában.
A Lovásziban működő iskola 2009-ben vette fel nevét: Buda Ernő Körzeti Általános Iskola.
Buda Ernő számos tanácsa közül kettő az utókornak:
„Tanuljatok és tanítsatok. Tanuljatok azoktól, akiket tanítottatok. A tudást nem lehet ajándékba kapni.”
„Fogjatok össze, együtt vagytok erősek és legyőzhetetlenek, mert egy kötélpászma kézzel is elszakítható, de ha sokat összesodornak belőle, egy szekér is elhúzható vele. Minden a csapatmunkán múlik, együtt minden könnyebb, külön minden nehéz.”
(Buda Ernő életrajza a BÁNYÁSZAT és a KŐOLAJ ÉS FÖLDGÁZ c. szaklapok 2005. februári közös számában jelent meg.)